Míg a kincstárlátogatás zajlott megkerestük egymást Péter atyával, a celli magyar gyóntatóval, aki előre lefoglalta a szentmisénk időpontját és vállalta annak bemutatását is. Az Ő útmutatásával indultunk el végigjárni a keresztutat. Jó régen volt, amikor erre jártam, és bizony elfelejtettem, hogy ez milyen meredek. A saját tériszonyomat félretéve csöndesen fohászkodtam, hogy senkinek ne essen baja. Jézus keresztútja újra és újra felidézi bennünk a megváltói szeretetet, mely minden emberre kiáradt, és melyet ma egyre kevesebben fogadnak el, egyre kevesebben igényelnek. A keresztutat valóban csak a feltámadás fényében lehet megérteni. A feltámadás stációjánál egybegyűlve énekeltünk és a komoly erőfeszítés után rövid pihenőt tartottunk. Mindenki baj nélkül feljutott. Külön elismerés illeti azokat, akik mozgásukban korlátozottak voltak, mégsem adták fel.
A városba visszatérve gyors „fésülködés” után elfoglaltuk helyünket a kegyoltár előtti padokban. A szentmise elején a kedves üdvözlésnél kiderült, hogy ebben az évben mi voltunk az első magyar zarándokcsoport. Általában nem szeretem, ha a szentmise hangulatáról beszélnek, de itt és most engem is magával ragadott a hely „hangulata”. Szinte pillanatok alatt kívül maradt a külvilág, az oldalhajókban jövő-menő turisták zaja. Csak voltam, lebegtem. Nem gondolkodtam, de tudtam, hogy minden jó és teljes és egész.
A prédikációban (összebeszélés nélkül) Péter atya is a megtérés, a Jézus melletti állásfoglalás fontosságáról beszélt. Arról hogy saját példánk, családunk, rokonaink és barátaink körében milyen fontos és ez mekkora felelősséggel jár. Csak akkor várhatunk másoktól – gyermekeinktől, unokáinktól és mások gyermekeitől és unokáitól – hitvalló keresztény életet, ha mi magunk mutatunk ebben példát nekik.
Számomra ma is minden szentmise egy-egy csoda, de van, mikor ez hatványozódik. A tabernákulum feletti hársfából faragott kis Mária szobor évszázadok óta ide várja a zarándokokat, és még sok évszázad múlva is itt lesz, amikor mi már nem leszünk. Hányan hozták el és rakták le itt terheiket, betegségeiket, könnyebbültek meg, kaptak útmutatást vagy gyógyultak meg. Én pedig nem kérek semmit, csak köszönök mindent. Szentmise után még egyszer körbe jártuk a templomot. Meg álltunk egy-egy fontosabb pontján, és ki-ki elmondta, amit tudott róla. Visszaérve a buszhoz, rövidesen indultunk haza.
Egy órányi pihegés-evés-ivás után a Bazilika egyik magyar vonatkozású helyszínéhez tértünk vissza gondolatban, majd képekben is. Mindszenty bíboros sírhelyéhez. Néhány éve dokumentumfilmet készítettek róla „A fehér vértanú” címmel. Döbbenetes képeket, vallomásokat láttunk, hallottunk. Az egész busz néma csöndben figyelt és valóban együtt volt szívvel-lélekkel. (Tudom, tudom: néhányukat elnyomott a testi fáradtság, de ez esetükben érthető is volt.)
Két olyan pillanat volt, amikor „angyal szállt át fölöttünk”. Amikor Olti Vilmos bevallotta Kerényi Lajos atyának, hogy ő a „vérbíró”. (Tíz tárgyalásból 7-8 halálos ítéletet hozott.) A másik, amikor Mindszenty József bíboros újratemetését láttuk.
Sinkovics Imre a Szózatot szavalta annak az Embernek a koporsója mellett, aki egész életében a kereszténység és a magyarság megőrzésére biztatta híveit.
Az addig néma csendben figyelők csöndesen, de jól hallhatóan együtt mondták a Szózatot a művésszel. Nem kellett, és nem is lehetett megszólalni.
Együtt voltunk, egy bárkában. S felettünk olajág.
A beszámolót itt kell befejezni.
Köszönöm Nektek.
Győrszentiván, 2017. május 13.
A fatimai Szűzmária jelenés 100. évfordulóján
Rikovits Kati