Szent Erzsébet nap
Archívum > 2019-es galériák
Kedves Testvéreim!
Meg kell, hogy mondjam, rendkívül csodálom Szent Erzsébetet. Ennek van egy személyes oka. Édesanyámat Erzsébetnek hívják. És ha megismerünk valakit, aki egy fontos szent nevét viseli, akkor az iránta való szeretet alighanem a szent személyére is kiárad. Ilyen módon aztán csodálom és szeretem Szent Mártont, Szent Elrédet, Nagy Szent Antalt, Szent Anzelmet, Szent Cirillt – és általában a bencések védőszentjeit. Mindet. Hadd mondjam ezért már most: Isten éltesse az Erzsébeteket, akik – édesanyámmal együtt – e nagy szent oltalma alatt állnak.
Ámde ez a nagy szent több 812 évvel ezelőtt született. Némi udvariatlansággal azt is mondhatnám, öregebb, mint a mi pannonhalmi bazilikánk. Tizenhét éves volt, amikor a pannonhalmi bazilikát felszentelték, és a bazilika csak hét éves volt, amikor Erzsébet meghalt. 800 évvel ezelőtt csupán 24 év adatott ennek a fiatal nőnek, és mégis a középkor egyik legnagyobb szentje lett. És bár időben nagyon távol van tőlünk, és bár rendkívül kevés ideje volt, hogy alkosson, mégis nagyon közel van hozzánk. Ha körülnézünk a világban, látjuk: szinte itt van mellettünk, hiszen annyira nagy szükség volna rá. Hát ez a másik ok, amiért annyira csodálom őt.
A születése óta eltelt 812 évben nem igazán változtak meg a világ problémái. Sokkal inkább élesebbé váltak. Talán azért, mert világszintű kihívássá lettek. Szegénység helyett tömeges szegénység; éhezés helyett milliós éhínségek; sokszoros nyomor, üldöztetés, világméretű elnyomás és erőszak, égbe kiáltó igazságtalanságok.
Az éhezők nemcsak azok, akik a Tesco parkolójában vagy a Ferenciek terén pénzt vagy kenyeret kérnek, esetleg a Szent Márton asztaláról élelmet kapnak. Hanem azok is, akik éhezik és szomjazzák, igen, koldulják az elfogadást és a szeretetet. És mennyi magány, nyomor, üldöztetés és erőszak húzódik meg a gazdagok és a sikeresnek bemutatott családok homlokzati falai mögött?
Nemcsak azok meztelenek, akik fáznak a hidegben, és akiknek – velem együtt – odaadjuk a használt ingünket, levetett kabátunkat. Hanem azok is, akik ki vannak vetkőzve vagy vetkőztetve emberi méltóságukból; akiket a média meztelenre vetkőztet, majd eldob, és azok is, akik fáznak a városok betonmagányában.
A magányosak és hajléktalanok nemcsak azok, akiknek nincs helyük sem az otthonukban, sem az aluljárókban, de akiknek átmeneti szállást készítünk a hajléktalanszállókon és a plébániáinkon. Hanem azok is, akiknek a lelke vagy életmódja felett nincsen fedél, akik nem tudják bevackolni magukat az emberi elfogadás és tisztelet otthonosságába.
Ebben a helyzetben mit mutat nekünk ez a fiatalasszony, Erzsébet? Mitől lesz ő nagy a mi korunkban is? Melyek voltak azok az adományai, amelyekkel válaszolt a 13. és a 21. század külső és belső nyomorára?
Három ilyen dolgot hadd mondjak: Erzsébet feltétel és előítélet nélkül tisztelte a másik embert; Erzsébet megosztozott a másik emberrel; Erzsébet közösségbe vonta a másik embert.
1. A másik iránti tisztelet adománya
Szent Erzsébet valami mást látott meg az emberekben, mint amit a többség. A többség azt kérdezte, hogy a hajléktalan miért van az utcán, Erzsébet azt látta, hogy a hajléktalannak Krisztus-arca van. A többség azzal vádolta a testi és szellemi fogyatékosokat, a pszichésen beteg embereket, hogy Isten büntetése van rajtuk; Erzsébet azt látta, hogy Isten-képmásiságukat nem veheti el a baleset, a betegség, a sors, vagy az öregség. Erzsébet nem vállalta a bíró, az ügyész, a védő szerepét, ő a Krisztust látó és tisztelő hívő szerepét vállalta magára. Úgy nézte az embert, mint a Mester: a lehetőséget és Isten teremtését tisztelte benne. Karl Jaspers ezt mondta: „Az ember alapjában véve több annál, mint amit megtudhatunk róla.” Erzsébet Isten és az ember nagy titkát tisztelte bennük. Ezért a mi nagy kérdésünk is az, hogyan növekedhet bennünk a másik ember titka iránti tisztelet.
Kedves Mindannyian, amikor itt vannak a zarándoklaton, amikor ismeretlenül odaállnak Isten házában egymás mellé, amikor nem akarják elrejteni önmaguk idegenségét, amikor úgy akarnak segíteni, hogy nem foglalkoznak azzal, milyen ember kapja adományukat, akkor már Szent Erzsébet ajándéka el is kezdett működni önökben.
2. Az osztozni tudás adománya
Szent Erzsébetről azt olvassuk életrajzában, hogy halála előtt úgy rendelkezett, „osszák szét a szegények között mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, amely rajta volt.” (Marburgi Konrád) Olyan volt Erzsébet, mint amilyennek Krisztust látjuk itt a bakonybéli templom legfelső oltárképén: az Úr teljesen csupasz testét egyetlen lepel takarja csak. Ennyire hasonlóvá lett Erzsébet Krisztushoz. A Feltámadotthoz! Megosztotta, elosztotta, szétosztotta azt, ami az övé és férjéé volt, még a legszemélyesebbet is odaadta: testéről a ruhát. Ezzel azt tanítja, hogy az osztozni tudás a keresztény élet mérőeszköze. Megosztani időnket, pénzünket, tapasztalatunkat, tudásunkat, élelmünket azért, hogy a másiknak jobb legyen. Ezzel életet és jövőt adni neki. És ezzel hírt is adunk, hogy él az Isten, aki életet és jövőt ad az embernek, mert osztozik velünk emberi sorsunkban, hajszoltságunkban, szegénységünkben, hiányos ismereteinkben, éhségünben. Könnyebben megy az osztozás ma az anyagilag kiszolgáltatottakkal, a ruhátlanokkal. Nekünk, egyháznak, keresztényeknek nehezebb azokkal osztozni, akik nem azt mondják, gondolják, teszik, amit mi, nem abban az Istenben hisznek, nem azt a szexuáletikát vallják, mint mi; akiknek nem azok a bűneik, mint nekünk, és mégis rászorulnának arra, hogy mi osztozzunk velük. Bizony, Szent Erzsébet aligha válogatott volna.
Pedig amikor osztozunk, valami többletet is ajándékul adunk a másik embernek: odaadjuk neki a védettség, a jövőperspektíva, az elismerés, a tisztelet és a bizalom többletét. Valami olyasmit, amitől jobban meg tud kapaszkodni az életben, valami olyasmit, amitől egy hálózat, egy közösség részévé válik.
Kedves Mindannyian, amikor megosztjuk élelmiszerünket, pénzünket, ruhánkat a rászorulókkal, már Szent Erzsébet tetteit követjük. Már el is kezdett működni Szent Erzsébet ajándéka bennünk. És az a meghívásunk, hogy Erzsébet találékonyságával találjuk meg azokat, akikkel még osztoznunk kell.
3. A közösség adománya
Erzsébet közösségbe vonta az embereket: önmagával és egymással. Kedves mindannyian, jóllehet a nyomor és a szegénység, a környezeti katasztrófa és a megvetés globalizálódik, világméretűvé válik, nekünk mégis van lehetőségünk változtatni a világon: tisztelettel nézni a szegényekre, osztozni velük: azon a helyen, ahol mi is ezt éljük át. Ahol minket is tisztelnek, ahol velünk is osztoznak az élet kenyerében: nem máshol, mint a saját hívő közösségünkben. A plébániákon, legyenek azok kicsik vagy nagyok.
Minél kisebb egy plébániai közösség, annál több lehetőségünk van, hogy szeressük és hordozzuk egymást. Ott tudunk lenni a másiknak, ha baj van, észre tudjuk venni, ha bajba jutott – sem ő, sem mi nem tud elveszni a tömegben. Talán ezért olyan nagy érték bencés közösségünkben a dékánia. Mert amire a harmincöt fős nagy közösségben nem vagyunk képes, azt meg tudjuk tenni a kilenc fős közösségben: személyes figyelemmel, személyes közösséggel és otthonossággal ajándékozni meg egymást.
Azzal, hogy Erzsébet a saját közössége részévé tette a szegényeket, betegeket, kitaszítottakat és nyomorultakat, új családot épített. Krisztus új családját. Amikor mi ma itt összejövünk, már meg is tapasztalhatjuk, hogy egymás családtagjai vagyunk, Szent Erzsébet családjának tagjai, Krisztus családjának tagjai. És lehet mégoly nagy, mégoly globalizált a szegényeknek és szenteknek ez az új családja, ebben a közösségben nem veszik el mégsem senki. Nem veszíti el senki sem az arcát, nem veszítheti el senki sem a méltóságát, senki sem válhat pőre mezítelenné. Erre csak Krisztus képes.
Köszönöm Önöknek, hogy zarándoklatukkal, adományukkal, osztozni tudásukkal itt vannak velünk és példát adnak mindannyiunknak. Éljük át együtt most a közösség és az új család örömét a nyolcszáz évvel ezelőtt élt Szent Erzsébettel, szerzetesközösségünk tagjaival, a plébános atyákkal, zarándokokkal együtt azt a vendégséget, amelyet Krisztus, a szegények szegénye és a vendéglátók vendéglátója készít számunkra.
Konrád atya (OSB)